Légrádi Nóra Lifecoach mentálhigiénés szakember

Az egyik legfontosabb fogalom, amit az utóbbi években tanultam, a belső engedély.

Először furcsán hangzott, paradoxonnak tűnt, hiszen azt gondoltam, az engedélyek és a tiltások kívülről érkeznek. Ezekhez igazodunk, így próbálunk alkalmazkodni a szűkebb és tágabb környezetünkhöz. Persze ez is igaz, vannak kívülről érkező elvárások, azonban egy felnőtt, döntésképes, a saját cselekedeteiért felelősséget vállaló ember az esetek nagy többségében maga dönt, milyen utat választ. A felelősséget kívülre helyezhetem, ez azonban mit sem változtat azon, hogy enyém volt a döntés.

Ha én anyaként minden percemet a családomnak szentelem, a végkimerülésig feláldozom magam, és nem hallom meg a környezetemet, akik segítő szándékkal próbálnak időt adni nekem, hogy ne csak anyai minőségemben létezzek, akkor valójában én nem adom meg magamnak a belső engedélyt arra, hogy lazítsak, hogy átadjak a feladataimból, hogy azt mondjam magamnak: elfáradtam.

Ha a munka teszi ki a napjaim nagy százalékát, to do listával a fejemben alszom el, ha mindig minden feladatra, felkérésre igent mondok annak ellenére, hogy tudom, erőmön felül vállalok, valójában magamnak nem adom meg a belső engedélyt arra, hogy kimondjam: én is fontos vagyok, nekem is vannak határaim.

Ha megkérdeznék, mi az, ami nélkül nem bírom ki sokáig, ami nagyon hiányozna akár egy hét után, (persze a családomon kívül), gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a sport.

Soha nem versenysportoltam, mégis olyan szinten az életem részévé vált, hogy nem tudom már elképzelni a mindennapokat enélkül a töltődés nélkül. Annyira töltődés ez nekem, hogy azokon a napokon, amikor nem mozgással indítom a napomat, sokkal álmosabb vagyok, lassabban csinálok mindent. De ennél sokkal többet is kaptam a sporttól. Megtanított arra, hogy mindig lehet fejlődni. Hogy akkor is csináljam, amit szeretek, ha aznap épp nincs kedvem, mert tudom, hogy a végén örülni fogok, hogy nem adtam fel. Tudom, hogy minden élethelyzet, minden életkörülmény mellett tudok időt szakítani arra, amit szeretek, és tudom, hogy 40 évesen, 4 gyerekkel is lehet fejlődni. Ez az igazi énidőm, ez, az, ami felpörget és ami meg is nyugtat. Hozott a sport már barátokat, tisztázott le gondolatokat, adott alapértékeket, amik szilárdan megtartanak minden helyzetben.

Azt gondolom, mindenkinek kell, hogy legyen az életében egy olyan tevékenység, amiben megtalálja az örömét, ami sikerélményt ad, vagy kapaszkodót a nehéz időszakokban. Ami feltölti, amiből mindig tud erőt meríteni, ami biztos, amitől mindig kap, ezért nem számít, mennyit ad ő maga bele. Nekem ez a sport, másnak lehet a kertészkedés, a lakberendezés, az utazás, a nyelvtanulás, vagy akár az önkéntes segítés.

Ma, mialatt a frissen sült túrós sütit eszegettük, a nagyobbik lányom megállt (csak egy pillanatra :) ), komolyan rám nézett, és megkérdezte, miért mondok mindig rosszat magamról?

Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon mire gondol, de már mondta is tovább, hogy „anya, olyan finom ez a süti, nincs vele semmi baj.”

És akkor megértettem, hogy észre sem vettem magamat, amikor elkezdtem szabadkozni, hogy nem sikerült túl jól, nem ilyen formájúra akartam, kicsit szétfolyt stb. Őt pedig, a maga 6 évével zavarta, hogy „rosszat mondok magamról”. Nem értette, miért. Mert nem igaz. Ő nem ilyennek lát. Sem engem, sem a szóban forgó sütit.

Hogy mások hogyan látnak engem, nagyban befolyásolja az, amit én gondolok magamról, ahogyan én kommunikálom, képviselem magam. Mindannyian tapasztaltuk már, milyen az, amikor valaki magabiztos kisugárzású, karizmatikus, vagy épp ellenkezőleg: bizonytalan fellépésű, szinte elnézést kér, hogy megszólal. Már a testtartásból látni, hogyan értékeli magát valaki.

Nagyon fontos, milyen ez a kép, munkahelyi, szakmai szituációkban különösen. Képzeld el, mennyire szívesen vennél meg egy olyan tévét, ami egy félreeső polcon áll, és bár nagyon szép a képe, a hangja tökéletes, de az eladó elkezd szabadkozni, hogy hát, a hangzás nem az igazi, nem ultra-HD, a nappalidba ez kicsi lesz. Nyilván megvan az oka, hogy ezt a készüléket hátrányba helyezi a többi mögött, de most koncentráljunk arra, milyen hatást vált ki vele. Lehet, hogy nekem elsőre nagyon tetszett, már messziről kiszúrtam, milyen szép képe van, a hangjával se lenne problémám, de ahogy ezeket a szavakat hallom, elbizonytalanodok. Elkezdem összehasonlítani a mellette lévőkkel, és lassan meggyőznek, hogy vannak számomra sokkal megfelelőbb darabok. Hiszen egy nálam sokkal hozzáértőbb ember mondta.

Ha én nem gondolom magamról, hogy megvan a tudásom, tapasztalatom egy állás betöltésére, egy munka elvállalására, vagy akár csak arra, hogy nagyobb megbecsültséget kérjek a munkahelyemen, nem is fogom ezt sugározni magamról, és a másikban sem fogok jó benyomást kelteni.

Az elfogadás az egyik legfontosabb alapelv minden segítő szakmában, így a coachingban is. Az első találkozáskor ezért fontos, hogy kialakuljon a bizalom felém, ami az egész coaching folyamaton segít nekem, nekünk a közös munkában. Ha valaki nem érzi a feltétel nélküli elfogadást részemről, nem tud fejlődni. Egyszerűen azért nem, mert nem tudja megmutatni a gyengeségeit, az erősségeit, a szégyeneit, a büszkeségeit, nem fogja kimutatni a haragját, örömét, kétségbeesését, vagy frusztráltságát egy adott helyzetben. Szerepet fog játszani nekem is, egy – szerinte – jobb oldalát mutatni.

Nagyon sokunk számára hiányzó tapasztalat a teljes elfogadottság, ami megnyit, körülölel, és segít belenézni a tükörbe, mélyen, őszintén megismerni és elfogadni a személyiségünket. Mondhatnám, hogy az alap szeretetélményünk sérült: nem azért szerettek, mert vagyunk, mert megszülettünk, a világra jöttünk, hanem mert valamilyenek vagyunk, valamit megtettünk, valamilyen képnek megfeleltünk. Persze a kép ennél összetettebb, sok tényezőn múlik, hogyan értékeljük magunkat, de a végeredmény ugyanaz: az önelfogadás hiánya.